 |
Főmenü |
|
|
Üdvözlet |
|
|
Egyéb hírek |
|
|
|
Khan Tengri 2010 |
|
|
Az Erdélyi Gyopár 2012. 6. számában plagizált írás, mely szinte teljesen megegyezik az alábbi beszámolóval.Tien-San 2010
(Beszámoló a Han Tengri megmászásáról) Írta: Gránicz János
Képek: Gránicz János és Szollár András
A 2010 nyarára tervezett merész célunk a Föld két legészakibb hétezresének, a Tien-Sanban elhelyezkedő Han Tengrinek és a Győzelem-csúcsnak egy expedíció keretében történő megmászása volt.
A csapatunkat Boros Gergely (29), Gránicz János (54), dr. Kiss Áron Keve (27), Maku László (38) és Szollár András (25) alkotta.
Több mint fél éves felkészülés, előkészítés után július 15-én emelkedett fel a repülőgépünk Budapest Ferihegy repülőtérről. Moszkvai átszállást követően az indulásunkat követő nap kora reggelén érkeztünk meg Kirgizisztán fővárosának, Biskeknek a repülőterére.
Beautóztunk a városba, ahol megvásároltuk a hegyi tartózkodásunkhoz szükséges élelmiszereket, majd menetrendszerű autóbusszal még ezen az éjszakán továbbutaztunk Karakolba. 400 km-es utat magunk mögött hagyva július 17-én érkeztünk meg a közép Tien-San kapujába. A városból a továbbutazásunkat interneten keresztül előre megszerveztük, így az autóbusz pályaudvaron már várt bennünket Viktor, aki egy mikrobusszal szállított el Karkara helikopter felszállóhelyre. Rendkívül poros úton kezdetben ligetes, füves térségek mellett haladtunk el, majd a ligetes részeket elhagyva, már csak a poros útban, a füves pusztákban és az ezeket övező füves hegyhátakban gyönyörködhettünk. Helyenként jurták és lakókocsik, valamint a körülöttük legelésző állatok szakították meg a táj egyhangúságát. Elérve a határsávot, egy katonai ellenőrző ponthoz érkeztünk. Az irataink ellenőrzése nem tartott sokáig, így Karakoltól mintegy két és fél óra alatt elértük a 2200-2250 m-es magasságban a kirgiz-kazah határon elhelyezkedő Karkara tábort. Autóval egy óra járásra innen Kazahsztánban helyezkedik el a tulajdonképpeni Karkara nevű település. Ez a helikopter felszállóhely a kazahsztáni Alma-Atától és a kirgizisztáni Biskektől egyaránt egy napi autóútra van. A szovjet idők hegymászó táborainak hangulata érinti meg az ideérkezőt. A sátrak és a létesítmények a határ kazah oldalán állnak, de a hegymászókat az alaptáborba felszállító helikopter a kazah és a kirgiz oldalt egyaránt használja a fel- és leszálláshoz.
Mi a táboron kívül, csodálatos virágokkal telehintett mezőn állíthattuk fel a sátrainkat. A nap hátralévő részét pihenéssel és kisebb akklimatizációs túrával töltöttük.
A Tien-San alaptáborai kb. öt nap alatt gleccseren keresztül gyalogosan is elérhetők. A csúcsmászások szándékával ide utazók közül azonban szinte senki sem vállalja ezt a fárasztó és időigényes trekkinget, hanem helikopterrel repülnek fel az alaptáborokba. Hosszú ideig tartó erőfeszítéseink ellenére sem tudtuk elérni az előkészületek során azt, hogy a helikopteres szállítást önálló szolgáltatásként vehessük igénybe, ezért kénytelenek voltunk megrendelni az egyik hegymászást szervező cég, az Ak-Sai Travel kedvezményes kis szolgáltatás csomagját. A helikopteres szállításra ennek keretében gátlástalan árukapcsolással nyílt lehetőségünk. Ez az árukapcsolásos kis szolgáltatás csomag a helikopteres oda-vissza szállításon kívül tartalmazta a formaságok intézését, a rögzített kötelek használati díját, az alaptábori ökológiai díjat, az alaptábori WC használatot és csomagmegőrzést, orvosi konzultációt, helyi vezetőkkel való konzultációs lehetőséget, rádió adó-vevőt, esetleges repülőjegy átírás intézését és regisztrációt a hegyimentőknél.
Már a Karkara táborba érkezésünket követő nap délelőttjén megismerkedhettünk a helikopterezés élményével és alig több mint fél órás repülés után megérkeztünk az Ak-Sai Travel kb. 4000 m-es magasságban elterülő alaptáborába.
Akklimatizációs szempontból szerencsésebbnek tartottuk volna, ha eltölthetünk egy napot a helikopteres felszállás előtt Karkara táborban és a környékén, de erre az Ak-Sai Travel utaztatásainak szinte utolsó pillanatban történt átszervezése miatt nem kerülhetett sor. Talán ennek a ránk erőltetett egy nappal korábbi helikopterezésnek a kompenzációja volt, hogy nem kellett túlsúly díjat fizetnünk a személyenkénti 30 kg fölötti csomagszállításért. 2010-ben az Ak-Sai Travel alaptábora a Déli Inilcsek-gleccser és a Zvjezdocska-gleccser összefolyásánál morénán helyezkedett el. A pallókra helyezett előre felállított sátrakkal, raktársátrakkal, konyhasátorral, étkezősátorral, táborvezetői- és személyzeti sátrakkal, szaunával és műholdas telefonálási lehetőséggel ellátott tábort Dimitry Grekov (Dima) vezette. A táborvezető a teljes szolgáltatás csomagokat fizetők részére előre felállított sátraktól távolabb jelölt ki számunkra területet, ahova áthordtuk a cuccainkat és felállítottuk a sátrainkat. Meglepő módon a hírtelen jött 4000 m-es magasság egyikünk számára sem okozott súlyosabb panaszokat, viszont kisebb mértékű hasmenés már jelentkezett némelyikünknél. Sajnos kisebb-nagyobb gyomorrontást általában nem lehet elkerülni Ázsiában, mivel a táplálékkal és a vízzel számunkra szokatlan baktériumokat viszünk be a szervezetünkbe. Persze mi is próbálkoztunk különféle megelőző praktikákkal, mint pl. vodkás fertőtlenítés, itthonról hozott húsáru, fokhagymafogyasztás, különféle vízfertőtlenítési megoldások, stb.
Az alaptáborból időnként előtűntek a felhők mögül a megcélzott csúcsaink is. A délutáni havazást követően kitisztult az ég és teljes szépségükkel tárultak elénk a Tien-San hétezresei. Különösen a Han Tengri déli oldali látványa babonázott meg bennünket. Valóban a világ egyik legszebb hegycsúcsa és ennek a nem túl könnyen elérhető csúcsnak a megmászása volt az idei fő célom! Az egy hónapos vízumom ugyanis nem tette lehetővé a számomra, hogy a Győzelem-csúcs megmászásával is próbálkozzak, ezért – a társaimtól eltérően – én „csak” a Han Tengri megmászásának reményével érkeztem a Mennyei-hegységbe (Ég hegyei), azaz a Tien-Sanba.
A Kirgizisztán délkeleti részében hosszan elnyúló hegység két hétezrese a szélsőséges időjárási viszonyairól híres.
A Han Tengri (Khan Tengri, Khan Tangiri Shyngy, „Az Egek Ura”, „A Szellemek Ura”) 7010 m magas, minden oldalról piramis alakú csúcsa a Tien-San második legmagasabb hegye. A kazah-kirgiz határon helyezkedik el, így egyben Kazahsztán legmagasabb pontja. A világ legészakibb hétezrese, mely a volt Szovjetunió öt hétezer méter fölé magasodó csúcsainak legkisebbike. Régebbi kiadású térképeken csak 6995 m-es magassággal jelölik, de ez a magasság a legmagasabb sziklás pont magassága. A csúcsot egy változó magasságú, hóból és jégből álló sapka borítja. Így hegymászó szempontból mindenképpen hétezresnek számít, mivel a csúcsra jutáshoz ezt a hó- és jégsapkát is meg kell mászni. Minden esetre akár 6995 m-nek, akár 7010 m-nek tekintjük, szerencsés esetben a Föld egyik legszebb csúcsára juthatunk fel.
Az alaptáborból szintén jól látható másik hétezres a 7439 m magas Győzelem-csúcs (Pik Pobeda, Jengish Chokosu, Tomur Feng) a hegység legmagasabb csúcsa. A kirgiz-kínai határon elhelyezkedő csúcs Kirgizisztán legmagasabb pontja. A volt Szovjetunió hétezresei közül ugyan nem a legmagasabb, de a legnehezebben megmászható csúcs. Nem véletlen tehát, hogy amikor külföldi hegymászókkal beszélgetve a céljaikról érdeklődtünk, rendkívül óvatosan fogalmaztak: „cél a Han Tengri és talán a Pobeda”.
A felérkezésünket követő napon már megkezdtük az akklimatizációnkat a Han Tengrihez. A cuccunk egy részét felpakolva indultunk el a Han Tengri déli oldali 1-es táborához. Az alaptábort elhagyva régi táborok maradványai mellett elhaladva hosszú ideig gyalogoltunk a Déli Inilcsek-gleccser bal oldali morénáján, majd rátértünk a gleccser simább kemény felszínére. A túlsó oldal irányába kezdtük el keresztezni a gleccsert, és a közepére érve indultunk felfelé. Hágóvasat és kötélbiztosítást nem használtunk. Az 1-es táborhoz közeledve problémát csak két szélesebb gleccserpatakon való átkelés okozott, bár a későbbiek során kiderült, hogy megbízható hóhidakon ezeken is van könnyű átkelési lehetőség. Az 1-es tábor a Déli Inilcsek-gleccser jobb oldali morénáján, a Szemjonovszkij-gleccser becsatlakozásának közelében kb. 4200 m-es magasságban helyezkedik el.
A kalauzidőnél hosszabb idő alatt értük el a tábort. Sátrat állítottunk, bedepóztuk a magunkkal hozott cuccokat és visszaindultunk az alaptáborba. Még a menetrendszerű délutáni havazás előtt visszaértünk.
Az 1-es tábori kirándulásunk alapján szükségesnek láttunk visszavenni a tempónkból, ezért csak egy napos alaptábori pihenőt követően mentünk fel ismét az 1-es táborba. Ezúttal azonban már fent is aludtunk, majd a következő napon tovább emelkedtünk a Han Tengri 5300 m magasságban elhelyezkedő déli 2-es táborába. A Szemjonovszkij-gleccser 1-es és a 2-es tábor közötti része a Han Tengri déli normál útvonalának a legveszélyesebb része. A nagymértékű lavinaveszély miatt nagyon korán kell indulni az 1-es táborból és még 10:00 óra előtt el kell hagyni a lavinaveszélyes részeket. Mi is nagyon korán, hajnali 3:00 órakor indultunk. Az út kezdetben a gleccser középső részén kerülgeti a hasadékokat, majd előbb a Han Tengri felöli oldalban, fentebb pedig a Csapajev-csúcs oldalában halad. A lavinaveszélyes részeken túljutva sem lélegezhetünk fel azonban, mert ezután két nagyobb hasadék következik,
melyeken rögzített kötelek segítségével mászhatunk át.
A klasszikus akklimatizációs stílus - mely szerint menj magasra és aludj alacsonyan - itt nem alkalmazható, mivel a napsütötte hegyoldalak a nap előrehaladtával fokozott lavinaveszélyt jelentenek. Így a több mint ezer méteres e napi szintemelkedés ellenére fent kellett aludnunk a 2-es táborban.
Az újabb akklimatizációs lépcsőnél, egy jégfal alatti 5900 m-en lévő 3-as tábornál már nem kívánták meg a terepviszonyok az azonnali felköltözést, ezért első alkalommal csak látogatóban jártunk a 3-as táborban. Így is még csak július 24-e volt, amikor fent alvás céljából indultunk el ismét felfelé. 2010 nyarán a 2-es és a 3-as tábor közötti közlekedés jó látási viszonyok esetén nem igényelt kötélbiztosítást, sőt együtt haladást sem. Elérve a 3-as tábort azonban ezen a napon nem csak az 5900 m-en történő alvást tűztük ki célul, hanem tovább mentünk az akklimatizációs tervünk szerinti legmagasabb pontra, a Csapajev 6120 m magasságú északi mellékcsúcsára. A nyomok hiánya és a mély hó miatt ez a kitérőnk két órás hótaposást jelentett. A nyomok hiánya azért lepett meg bennünket, mert a Csapajev északi mellékcsúcsán keresztül vezet a Han Tengri Északi Inilcsek-gleccserről induló északi normál útja és feltételeztük, hogy ebben az időszakban arról az oldalról is megkíséreltek már eljutni legalább a Csapajev-csúcs és a Han Tengri közötti nyeregbe. Északról nyomokat azonban csak az akklimatizációs csúcsunkig láttunk.
A 3-as tábori éjszakázást követően egy orosz hegymászóval kiegészülve mentünk le az 1-es táborba, ahonnan a csapatunk András nélkül ereszkedett tovább az alaptáborba. Az akklimatizációs fázist követő pihenőnapokat ugyanis András az 1-es táborban kívánta eltölteni.
Így csak a néhány napos alaptábori feltöltődést, erőgyűjtést követően láttuk viszont társunkat, amikor már a Han Tengri megmászásának szándékával indultunk el ismét felfelé. A pihenőnapjaink alatt eltűnt a Han Tengri csúcsszakaszáról a vastag hóréteg, felújításra kerültek a fix kötelek és megtörtént a Han Tengri idei első megmászása is.
Néhány nap rossz idő hátráltatta a táborról táborra történő felfelé haladásunkat, de augusztus 1-én este mindannyian a 3-as táborban tértünk nyugovóra, reménykedve abban, hogy a következő napon lehetőségünk lesz innen nekivágni a csúcsnak. Egyes hegymászók a csúcstámadás előtt felköltöznek 6400 m-re, és onnan kísérlik meg a csúcs elérését. 6400 m-en a gerincélen egy bevágás található, mely két sátor szűkös befogadására alkalmas. Az előzetes terveink szerint a csapatunknak is voltak olyan tagjai, akik a 6400-as 4-es tábort szemelték ki csúcstámadó tábornak, azonban az első idei megmászást végrehajtó orosz mászótól értesültünk az ottani rendkívül szeles viszonyokról, így elvetettük ezt a lehetőséget.
Augusztus 2-án már hajnali 2:00 órakor fejlámpák fénye szűrődött ki a sátrakból és néhány orosz nemzetiségű hegymászóval együtt mi is a csúcsmászásra készülődtünk. 3:00 óra körüli időpontban indultunk a csúcsra. A táborból a Csapajev északi mellékcsúcs megmászásáról már jól ismert fix kötéllel ellátott meredek hólejtőn jutottunk fel a Han Tengri nyugati nyergébe. A nyeregből enyhén emelkedő hógerincen vezettek a hóban kitaposott nyomok a sziklákig, ahonnan már rögzített kötelek segítik a mászást. Gyakorlatilag 6100 m-től egészen a csúcsig ki van fix kötelezve a nyugati gerincélt követő vagy attól kissé délre kitérő útvonal. A havas-sziklás vegyes terepen mászóeszközt és hágóvasat használva jutottunk egyre feljebb a meglehetősen nagy szélnek kitett hegyoldalban.
A hőmérséklet valahol -10 ºC és -20 ºC között lehetett, de a szél sokkal hidegebb hőmérsékletérzetet keltett. Ehhez a mászáshoz célszerű olyan kesztyűt használni, mely megfelelő védelmet nyújt a hideg ellen, ugyanakkor a mászóeszköz egyik kötélről a másikra történő gyors átszerelését is lehetővé teszi.
A csúcsszakasz meredeksége általában 40-50 fokos, de rövidebb szakaszokon előfordul 60-80 fokos meredekség is. Közvetlenül a 4-es tábor fölött egy kis visszahajló részen is át kell jutni, melynek leküzdésében azonban az ott elhelyezett kötélhurkok segítenek. Fentebb egy meredekebb sziklamászást követően a gerincéltől jobbra kell harántolni egy széles és meredek havas kuloár bejáratához. A kuloár felső részét meredek sziklás rész zárja. Ezt szintén jobbra harántolva lehet kerülni, majd egy tagolt sziklás oldalban felmászva egy rövidebb éles havas gerincre jutunk. Ezt havas-sziklás vegyes terep követi, melyen túljutva elérünk egy végtelenben eltűnő fix kötelekkel ellátott meredek hólejtőt. A hegymászó reménykedik, hogy a következő kötélszakasz már az utolsó lesz, de a mászóeszközt mindig újabb és újabb kötélre kell áthelyezni. Aztán egyszer csak elérkezik a meredek hólejtőnek az bizonyos utolsó kötele, a hegyoldal meredeksége csökken és egy éles gerinc után nem sokkal már feltűnik a csúcsot jelző háromlábú fémállvány a hozzá kötözött fakereszttel. Ezen a napon egy orosz hegymászó ért fel elsőnek a Han Tengri csúcsára. Őt a legedzettebb csapattársam, Maku Laci követte, majd harmadikként én is abban a szerencsében részesültem, hogy letekinthettem a csúcsról a Csapajev északi mellékcsúcsa és az Északi Inilcsek-gleccser irányába.
Sajnos a többi irányban felhők takarták a kilátást. Laci már 11:15-kor elérte a csúcsot, én 14:30-ra értem fel. Kitűztem a magyar zászlót a csúcsra és fent hagytam annak reményében, hogy a mögöttem mászó társaim majd lehozzák. Három társunk viszont különböző okokból kb. 6400 m-ről a visszafordulás mellett döntött. Ezt persze csak a következő nap reggelén tudtam meg, mivel a lefelé mászásom, ereszkedésem is sok időt vett igénybe, és a 22:00 órai visszaérkezésemkor már senki sem volt ébren a 3-as táborban.
A Han Tengri első megmászását 1931. szeptember 11-én hajtotta végre egy ukrán csapat. A csúcssikerünkig 20 magyar állampolgárságú hegymászó érte el a csúcsot. Az első magyar megmászásra 1989. augusztus 18-án került sor. Bazsantik János és Klotz Róbert állt akkor első magyarként a csúcson. A kezdeti magyar expedíciók, így az első megmászók is – hozzánk hasonlóan – a déli oldalról próbálkoztak, aztán 2002-től áttértek a nehezebb, de biztonságosabb északi oldalra. Mi a Győzelem-csúccsal kapcsolatos tervünk miatt másztunk délről.
A csúcson hagyott zászló végül mégis visszakerült hozzám. Két nappal később, augusztus 4-én Szollár András második csúcskísérlete ugyanis sikerrel járt és András lehozta a zászlót. András azon a napon nálunk valamivel jobb időjárási körülmények között 15:00 órakor ért fel.
A csúcsmászásához Laci asszisztált a 3-as táborban, miközben mi többiek lefelé tartottunk az alaptáborba. A 2-es és az 1-es tábor között már megszoktuk a Csapajev-csúcs oldalában látható újabb és újabb lavinanyomokat. Arra azonban álmunkban sem gondoltunk, ami lentebb tárult a szemünk elé. Csaknem a Szemjonovszkij-gleccser teljes szélességében, közel egy kilométer hosszúságban a Han Tengri felőli oldalról leomlott jégtömeg borította a gleccser felszínét. Hasadékoknak nyoma sem volt, mert mindegyiket feltöltötte ez a hatalmas lavina. Szerencsére ezúttal nem követelt emberéletet a jégomlás. Sajnos ez nem mondható el mindegyik hasonló eseményről. Ezen a szakaszon már több lavinabaleset is bekövetkezett. A legsúlyosabb 2004-ben történt, amikor 11 hegymászót temetett maga alá a lavina. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedben szinte mindegyik magyar Han Tengri mászási kísérlet az északi oldalról indult.
András csúcsmászását követő második napon ismét együtt volt a csapat az alaptáborban. Ekkor azonban már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a társaim Győzelem-csúcs mászási elképzeléseinek nincs realitása. Nem történt meg ugyanis addig a csúcs normál útjának kiépítése (egyes részeken a fix kötelezés) és nem történt meg a csúcs idei első megmászása sem. Mindezek mellett betegségek is lohasztották az ambíciókat. Talán ekkor már csak fiatalos hévvel Andris vágott volna neki a Győzelem-csúcsnak, de társ hiányában neki is le kellett mondania a kísérletről.
A csapatot két részre osztva, a tervezettnél hamarabb leszállíttattuk magunkat helikopterrel az alaptáborból Karkara táborba, ahonnan Dima szervezésének köszönhetően személyautóval jutottunk el Karakolba.
A velem együtt leérkező Gergővel és Lacival jutott időnk az ország negyedik legnépesebb városának, a kb. 60.000-es lakosú Karakolnak a megtekintésére. A város említésre méltó megszemlélésre érdemes építménye a több mint 100 éves ortodox fatemplom. Ezen kívül jártunk a Puskin parkban és más parkokban, megnéztük az állatkertet és csatangoltunk a piacon. A visszaúton is menetrendszerű éjszakai autóbusszal jutottunk el Biskekbe.
A társaim repülőjegyének korábbi időpontra való átírása következtében Gergő és Laci augusztus 10-én, Andris és Áron pedig augusztus 13-án jutott haza. Áronék azonban a hazautazásuk előtt még eltöltöttek két napot a Biskekből egy óra autózással elérhető Ala-Archa Nemzeti Parkban, a négyezresek világában, ahol a Corona-csúcsot mászták.
Számomra az augusztus 12-ére szóló repülőjegyem kétnapos biskeki városnézést tett lehetővé.
Biskek, az egykori Frunze már közel 1 milliós lakosú főváros. Épületei a szovjet időket idézik. Viszonylag fiatal város, így kevés megtekintésre érdemes épített műremekkel találkozhatunk.
Vannak viszont szobrokkal tarkított közparkjai. A biskekiek büszkék arra, hogy fővárosuk Közép-Ázsia legzöldebb fővárosa. A növényzet vízellátását kis árkokkal oldják meg.
Sokat barangoltam tehát parkokban, útba ejtettem a város főterét, de volt alkalmam szemügyre venni a külső kerületeket is. Megtekintettem a főtéren elhelyezkedő Nemzeti Történeti Múzeumot, ahol különösen egy régi fotókból összeállított néhány négyzetméteren elhelyezett kiállítás ragadta meg a figyelmem. Leninnek és munkásmozgalmának viszont egy teljes emeletet szentelnek. Érdekesség, hogy a kiállított munkásmozgalmi relikviák között egy 1900-as évek elejéről származó magyar Népszava újság egyik oldala is fellelhető. A városban több Lenin szoborral is találkozhatunk, melyek közül a legnagyobb a múzeum mögött áll.
Felkerestem a bazárt is, ahol ajándékokat vásároltam. Kapható itt az igénytelen kínai műanyag papucsoktól kezdve műszaki cikkeken, ruházaton vagy élelmiszeren keresztül a nemezből készült kalpagokig szinte minden.
A kimerítő városi programot követően a hazautazásom előtti estén kiutaztam a repülőtérre és az éjszakát az utasváró egy félreeső zugában szunyókálva töltöttem el.
Augusztus 12-én különösebb említésre méltó esemény nélkül hazaérkeztem.
A csapatunkból mind az öten fennálltunk a Csapajev északi mellékcsúcsán és hárman feljutottunk a világ egyik legszebb hegycsúcsára, a Han Tengrire. Mindezek után mindannyian élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodva épen hazatértünk, így sikeres expedíciót hagytunk magunk mögött. |
|
|
|
Nincsenek események a hónapban. |
|
|
Közelgő Események |
|
|
Nincs közelgő esemény |
|
|
Egyéb hírek |
|
|
